2010. május 20.
IX. évfolyam 5. szám.
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
Könyvajánló
Amíg harmincöt esztendős leszel,                             
majd megszokod: mögötted már az élet.                  
Ki csak későn s kevés mézet tesz el,                          
mi tartsa majd életben azt a méhet?                          
Gondold csak újra annyi zűrös éved,                        
mikor a gyertya mindkét vége égett -                       
csodálod-é, ha már alig maradt?                                
Most már ügyelj, gyorsan ne érne véget:                  
Takarékon tartsd végre már magad!

Az istenért! Nem volt elég talán még                        
akár a kisnyúl, buzgón reszelni körmöd?                   
Minden hajszálad borbélyért kiált rég -                     
na de ha egyszer beléd bújt az ördög!                       
Vagy nem muszáj feladnod még a harcot?                
Hajad megőszült, gyűrött lett az arcod,                    
s ahol leülsz, szemed le is ragad...                              
Hited romján mihez kutatsz habarcsot?                    
Takarékon tartsd végre már magad!

Sok őrült álmod, mit fejedbe vettél,                          
megérte-é, hogy foszlánnyá szakadj?                      
Bor nélkül is gyakran lerészegedtél -                          
most már ügyelj, hogy tisztán tartsd agyad!              
Ügyelj gyomrodra, még ki ne lyukadjon;                  
s ágyad nehogy végképp üres maradjon,                   
vedd vissza régi sok rémálmodat!                             
Szilaj nyaradra, lássuk, jő-e szebb tél!                      
Takarékon tartsd végre már magad!

Herceg, tükörbe nézz, ha nem hiszed:                       
ki gyorsan élt, gyorsabban is fizet!                             
Nincs már borod, s ne prédikálj vizet,                     
s ne verj fejeddel szét minden falat!                           
Ma már mereng, ki tegnap hisztizett -                       
takarékon tartsd végre már magad!

1992


Uhrman Iván
Macskajaj-ballada
Ez az ország olyan piciny,
hogy bejárhatom biciklin.
Ha meggyűlik valahol bajom
magam hol is vigasztalhatom?
Minden zugában székel egy okos,
hát nincsen zuga otthonos.
Kenyérrel, sóval nem fogadnak,
idomítani szaladnak
mind és fújják múltam, mint a verset
és tíz éve nem láttak verset.
Ez az ország lapos halom,
kevély kakasoknak alkalom
köszörülni torkuk, nyelvük,
itt egymást hibátlan felügyeljük,
hogy ne élhessünk gondtalan a mának
s teljesítsük, amit tőlünk várnak.
Ez az ország olyan piciny,
hogy bekerekezem biciklin,
hogy benne egymagam se férek,
hogy megfúlok, attól félek.

Lehoczki Károly
Ez az ország
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Sárga vigyor, csók kénköve csábít,
dögbugyorát tárva ágyába behív;
bűzlik az íze, messzire szédít,
háta megett már kést feneget,
s vámpírok rozsdás szemfoga vár.

Múlik az ősz, csak tél feketéllik,
nincs tavasz, nem jön a nyár; –
füstöl a mély,
undor szava forgat a mézen,
felnyög, jajgat a föld,
s míg felnégyelt feje négyfele téved,
szikkadt, szürke agyaglepedő
izzad keményen alám.

Lassan rám gördül a kő.

Gyermekpopsira billogot éget,
fortyog, fröcsköl a nyál;
porba irom magamat,
szennylé, iszamos kulimász
elmos, betemet, ragacsos, –
de el nem olvas a sár.



Jeney András
A pokol kapujában
Végtelen vándorúton V-alakban
szárnyalnak szüntelen, szakadatlan,
szárnycsapás szárnycsapást követ,
szövődik szárnyaló szövet
az azúrkék, majd szürkülő égen…
Habzó hullámokban egyre jönnek
hátrakiáltván az őket követőknek,
a semmiből új s újabb raj tör elő;
megszámolhatatlan az égen szálló ék,
a suhogástól szétfeszül a lég
és tülekedő, tollas testekkel
telik meg minden legelő;
míg rámborul szárnyszegetten
ében sötétje életemnek szépen,
hisz a vadludakkal vágyaim is
elszállnak majd végleg,
itt maradok a kiürült tájban,
a csendben lihegő sötét éjszakában,
mely már csak rám les szüntelen.


Van egy pillanat,
mikor minden elindul.
Van egy pillanat,
mikor minden megszakad.
Van egy pillanat,
mikor rettentő a baj.
Van egy pillanat,
mikor mennydörgő robaj
jelzi, hogy valami készül…
Beindul a rakétányi zaj,
a sok millió test
a légbe zúdul,
és akik hozzád jöttek el,
elhagynak rútul,
és aztán jön a magány…
az éjszakában a gyertyaláng
rezzenés nélkül áll;
csak száll az illatos füst,
az égi áldozat… lehet hogy én,
vagy mi vagyunk, mind a ketten,
vagy pusztán tenmagad.


Kajuk Gyula
Vadludak
Avagy álszerény, némileg dagályos recept a bábu készítéshez:

Családunk bensőséges ismerőse. Rokon is lehetne. Nem lakik ugyan a házunkban, de gyermekkorom óta ismerem és becsülöm páratlan kitartása miatt. Tiszteletre méltón viselkedik, bármilyen komisz időváltozás esetén sem válik meg őrhelyétől. Ő kell nekünk. Nincs olyan ember, hogy ne találkozott volna vele. Mindenki ismeri, becsüli. Ott van a kertekben, a falu végén. A távolabbi mezőkön sem ritkaság. A magos füvek s a gabonások táján fölöttébb hasznosnak mutatkozik. Nem lehet annyi vegyszert, csörgőt s egyebet telepíteni, hogy a magvakat tolvajoló, kis szárnyas gazokat megtanítsa móresre. Erre kell ő nekünk. A bábuink közül az egyik legjelentősebb.
                                                          Tovább>>>
Váradi József
Madárijesztő

Kaskötő István
Haiku
Ma dühöng a szél,
ajtómon a múlt kopog
a holnaptól fél.
Tűz, éhes lángokkal ékes,
amikor fázom, égess csak, égess,
víz, édes kortyokkal ízes,
szomjúságomban testeddel éltess,
vulkán, lusta lávától terhes,
boldogságomban szoborrá dermessz,
Föld, te örök, idő, te végtelen,
mikor magam vagyok, vigadjatok velem,
lassú táncot járunk fénylő alkonyon,
tündökölj, élet! Tiéd a hatalom!

                                         1987.

Millei Ilona
Pogány ima
Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.
Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.
Önarckép. Kattints, a kép nagyítható.
Éva. Kattints, a kép nagyítható.
Éva. Kattints, a kép nagyítható.Éva. Kattints, a kép nagyítható.Éva. Kattints, a kép nagyítható.
Éva. Kattints, a kép nagyítható.
Mészáros Ágnes
festőművész
                    

Utálhat, mert nem tud leteperni.
Szeretni tanul, hogy megadjam magam –
De addig, pofázok szakadatlan,
mert egyre több, ami  engem nyomaszt,
s nem is az talán, mi telve van,
de a végtelen üres néz be
e képes-képtelen világ ablakán.
Gondolkodom, pedig csak éreznem,
szeretnem kéne ezt a figurát,
amit elrontott az Isten, vagy csak
az evolúciónak adott munkát,
hogy létrehozzon valami kreatúrát;
de – végül látta, hogy „ez jó”. - - -  
                      
       És ezt honnan tudta?
       -- Hát, olvasta a Bibliát…!
       Káinék Ótestamentomát.


Szenti Ferenc
A Kaszás
Csak néztem, néztem magam
csúnya korok, kóbor idők között:
anyám kórházba, s onnan hirtelen,
búcsú nélkül az égbe költözött.

Voltam akkor huszonéves,
s a hiány megfogant bennem,
felnőtt lett ő is, de anyám kezét
máig nem hagyja elengednem.

Sötétben élve kapaszkodtam
s valaki segített a fénnyel,
valaki segít, hogy ne legyek
szanaszét és szerteszéjjel.

Halott anyám, én és a hiány:
régóta múlnak együtt az évek,
ki kit nevel és ki kit segít,
nem tudom, de élek, élek.

Baka István
Petőfi
Akkora a tülekedés
a damaszkuszi úton,
hogy odaférnem szinte lehetetlen.
Tehát - már csak a helyszűke miatt is -
maradok, aki voltam,
s aki halálomig lenni szeretnék:
a részeg, ölbe csaló anyatermészet férfitársaként
küszködő közösség kenyeres pajtása;
az oldalirányú sandaság,
a felfelé nyaldokló szolgálatkészség
és a lefelé taposó, kíméletlen gőg
mindig kínosan kifehérített kesztyűinek
mindenkori felvevője;
ünneprontó a görögtüzes csinnadrattákon,
falra vetülő írás Balthazár lakomáján,
ecet a medvebőrös tor borában -
egyszóval: költő, aki nem nyughat addig,
amíg ember embert alázhat
nevében a szent egyenlőségnek.
Csak ennyit akartam mondani
tudomásulvétel végett.

Baranyi Ferenc
NYILATKOZAT
Az asszony a gangon állt, és az oszlopok közé kifeszített vékony kötélre teregette a mosott ruhát.  A fiú - magas, vékony, szőke gyerek - mellette toporgott, s nem tudta eldönteni, segítsen - e az anyjának a munkában, ahogy korábban szokta, vagy ez már nem illik egy majdnem férfi számba menő fiatalembernek.
– Állj hátrább, az utamban vagy! - oldotta meg a dilemmát az asszony. – Mit kujtorogsz állandóan utánam? Egy normális fiúgyerek ebben a korban a lányokat kerülgeti, nem az anyját.
– Tudom, de még nem válaszoltál. Szóval mi lesz? Elváltok, vagy megy tovább a verkli?
– Verkli? Miféle verkli? – csattant föl a nő. – Nincs itt semmiféle verkli. Apáddal egyszerűen nem lehet együtt élni, ennyi az egész. Tegnap este is tökrészegen jött haza. Úgy mocskosan, koszosan bele az ágyba, aztán meg mászna rám... Hát tudod kire?... Undorodom tőle. Érted? Undorodom. Eh, mit értesz te ehhez?
– No de korábban nem ivott. Nem így...
                                                             
                                                               Tovább>>>
T. Ágoston László
Falusi történet

Őz-szemedre visszanézek,
Mit ígér?
Őz-szemedbe élet fénye
Visszatér.

Kölcsön adom életemet,
El ne menj!
Kölcsön adod elmúlásod,
Hogy felelj!

Célszalagod átszakítod,
Összerogysz,
Célszalagom égbe dobom,
Majd megfogsz.

Minden, amit elvittél
Az itt maradt,
Nem adtam mást elvinni,
Csak magamat.

Bodó Csiba Gizella
Évforduló
Horváth Aladárnak

...életerőm lassan a múltba vész:
kincseimet pincemélybe temettem;
ma már bánom s a körmöm csupa vér.

Senki sem ért s egymagam maradok;
asztalomon kártyalapot kevertem:
jövőm láttam, ahogy számkivetetten
tenget a sors; mint hal a szárazon...

Lásd Aladár, cigányként – akarom
már e világot; szabad s ember leszek,
sejtjeim erőműveiben már kereng
atommagja s növekszik, ha hagyom...

...s ha hagyják! hamar elhullhat a toll
kezemből... s gyalázhat, ha majd emleget
mind, aki felrója, hogy még vagyok...

Budapest, 1999. október 5-6

Sárközi László
...életerőm lassan...
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Olyan szelíd voltál, mint a selymes patak..
Néztelek s elfogott az eszeveszett vágy.
Ott feküdtél, csábított a vetetlen ágy,
Kandikáló melled, márványsima hasad..
Fejedet karolta színes, puha párna
Akár a pitypangot nyáron a selymes gyep.
Melléd bújtam s mondtam: mezítlen szeretlek.
Csókoltam szép öled bebocsátást várva…
Te suttogva szóltál: ne nézd a meztelen
Bőröm és testem, a megremegő kezem.
Hunyd le a szemed és ölelj át nesztelen.
Maradj mozdulatlan, heverj rajtam, még nem
Vagyok felkészülve, látod, védekezem!
Légy türelmes! Várj, míg felhúzom a térdem…
Köves József
Olyan szelíd…
Avram szólt, hogy elmegy egy haldoklóhoz. Én éppen magamelénézőben voltam. Megzavart. Mivel fölriadtam, és onnan már eléggé nehéz visszatérni a békességbe, arra gondoltam, mi lenne, ha vele mennék. De átfutott rajtam, hogy ez illetlenség.
Leült mellém, vett a dohányomból, morzsolgatta, szaglászta, aztán tüsszentett egyet.
- Minek ez? Nagyon rossz. Bár jó az illata.
- Na mi van? Nem sietős? Megvár a halál?
- Mindig megvár. Még sose volt olyan, hogy ne értem volna oda.
Ezt nem nagyon értettem. Kicsit gondolkoztam, hogy megkérdezzem-e, hogy úgy érti-e, ahogy én értem.
- Azt akarod mondani...
- Azt. Ha hívat valaki, hogy fogjam a kezét, amikor meghal, akkor meg is vár.
- Ez hülyeség! Ez nem lehet.
- Dehogynem. Ha az embernek szerencséje van, és nem tör rá valami végzet, akkor hal meg, amikor akar.
- Vagyis: tulajdonképpen minél később megyünk, annál jobb.
                                                              Tovább>>>

Andrassew Iván
Lopakodás
                                         „…az ember él”
                                         Babits

Nyújtsd ki a lábad. Vagy a kezed.
Bele a vízbe. Nem sósav az, nem is
lúgkő. (Valamit összecseréltünk?)
Könnyű harapást érzel, mert hideg ám:
annak kell lennie. Nyomában
pompás kicsi kórokozókból
támad véredben tömérdek okozat.
Ne félj, meg nem veszel. Inkább csak megkerülsz.
Mit tudod? Ki hal, ki él. Te élsz.
Akkor úgy legyen.


Bárdos László
Tanácsok az írástól tartózkodónak
Piros zászlók, világszabadság –
pipacs gúnyolja versemet.
Hazámmá rothadok – akárki:
barát vagy ellenség temet.

Megfulladsz vélünk, Magyarország,
minden folyód kötél, hurok.
Ledöfködik kozákdzsidával
erdőidet a záporok.

Egymásra rímelő virágok:
sárgára sárga, kékre kék...
Mit meg nem írhatok, a dalt
teremné máris e vidék?

Piros zászlók, világszabadság –
pipacs gúnyolja versemet.
Hazámmá rothadok – ki engem
megtagad, őt tagadja meg.
                                                    (1973)

Kaiser László
Csak néztem...
Kamarás Klára
A kenyerem javát megettem
A kenyerem javát megettem.
A morzsák, apró érdes csillagok,
héjából barna foltok bőrömön.
Mint elhagyott ebédlőasztal,
szedetlenül, sok szerteszórt falattal,
olyan vagyok.
Mondd, mért tanultam sok-sok éven át,
hogy mikor halt meg annyi ez, meg az,
ha élni nem tanított senki sem?
Éretlenül, egy papírral zsebemben,
mely bizonyítja érettségemet,
mint papírbakancsban a katonák
mentem a jeges nagyvilággal szemben.

Lehetett volna bármi más is.
Beosztani időm és kenyerem,
s vigyázni, jaj, vigyázni minden szóra,
és megtanulni, mi a szerelem.


Mondd, miért látom
arcom halvány holdján
fölfelé kúszni fényed,
S mindaz, mi belőled
árad, naponta rám lel,
s álmomba égeti léted.

Hangod tengerébe ejtve
szemem visszanéz rád,
s versbe olvad a szonett.
Szavaid gyűjtve építem
magam,s lelkem csendjébe
dobban a táncos menüett.

Ajkamon gőzölög a
tőled kapott ige melege,
s szegletébe bújik a Nap.
Sötétség súlyából bomlik
ki hajam,s vonásaimra
szépül belőled az indulat.

Arcod tiszta zászlóján
én vagyok a magam felirata,
s tükrödbe töröm sorsom.
Lásd, a szeretet megszűrt
sugarán ülök, s benned
magamat érted megosztom.
Csontos Márta
Önarckép benned
Gyermekkorom holdjai, egyre nőttök.
Újraélem kedves, fehér időtök.
Levélkupac-füst száll. Hajlongnak árnyak.
Érzem lélegző létét a világnak.

Egy-egy faág-nesz surran fel az égig.
Jól gondoltam mindent,  -  és rosszul mégis.
Megbánás felé mégsem megyek, holdak,
múlt-ösvényén emlékező mosolynak.

Habár, mit hittem, ma már hihetetlen,
ti, fehér holdak, figyeltek szívemben,
s tavaszi égbolt kék-fekete kertje
kaput nyit öröm-bánat végtelenre.

Felszáll a füst. Árny hajol rá az árnyra.
Fák búcsúznak el: Anyám hív a házba.
Kigyúlt már, olvad bent a lámpa fénye,
s ölembe ül volt-álmok messzesége.

Ó, holdjaim, tavaszaim! Virágos
utat hittem a Szépség Csillagához.
Piros út-virág nyílt ki új sebekben,  -
de egy sebem sincs megmutatni kedvem.

Ó, holdjaim! Látó szemem kifáradt,
de elgyötörten is kell a Varázslat,
sőt, talán jobban, mint szemnek, pihentnek.
Keresni kell a csillagálmú kincset,

az égbolt-békét kék-fekete kertben,
ágneszeket tavaszest-szerelemben,
a hívó szót, míg olvad lámpa fénye,
s közel kerül volt-álmok messzesége…




Lelkes Miklós
Holdaknak kedveskedő
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Naplót vezetek,
hogy halálom pillanatában
számot adhassak
minden cselekedetemről.
Remélem, akkor majd az is kiderül,
hogy mi értelme volt
ennek az egésznek.
FÁJDALOM! Ó, BOLDOG TERMÉKENYSÉGEM
lélegzete, konok látogató,
nyisd rám az ajtót! Ami látható,
azt pontos pengéd szerelmével élem.
Lángnyílások, s az erek üregében
emlék-rögök, míg beszitál a hó.
(Heverj odébb már! Olyan átható
nőillatod – megöl a szívverésem.)
A kín hevít: anyám sem hagyna cserben:
porízű szél – röppennek csillagok.
A mag hasad dacosan és ijedten,
s bezár, míg veled összeforradok.
Tágul, rándul az ég burka felettem:
kettős fájdalom, ölsz-e, szülsz-e engem?



Úgy meredt az újság címlapjára, mintha tükörbe nézve egy elcsúfított és félelmetes arc bámulna vissza rá, egy arc, ami annyira visszataszító és abszurd, hogy az már egyenesen lenyűgöző. És bénító. Az öles betűkkel szedett címszalagot ötször, hatszor is elolvasta, mire eljutott a tudatáig, mi is az, amit az újság közölni akar olvasóival.
“Légitársaság zuhanórepülése” olvasta félhangosan, majd többször is átfutotta az egész cikket, s mindannyiszor csak egyetlen gondolat rögződött meg benne: az utazásnak lőttek. Amit a hatodik olvasásra is képtelen volt elhinni.
Hány éve tervezi, hogy egyszer végre nem váltja készpénzre éves szabadságát, hanem kiveszi mindkét hetet? És Floridában fogja élvezni a napsütést, a tétlenséget, gyönyörködik a strandon kacérkodó nőkben, talán még egy pincér felszolgálta finom vacsorára sem sajnálja a pénzt.
                                                               Tovább>>>
Legyél Hold! Hold-leány!
Ki fenn jár az égen.
Ragyogó ezüst láng,
titkot rejtő térben.

Legyél Hold! Ringató,
lágy hangú ezüst szó!
Óvd, vigyázd a léptem!


S ha az éj elborul,
tudom, hogy ott gurul,
halovány hold-leány
felhők sűrűjében.

Szakáli Anna
Hold-leány
Itt-ott
ibolya nyílik
a zöldellő határban
nyitnikék dalával
bennünket
hív

Friss
szellő
fuvallatával
ki a rétre
bimbódzó rózsák tavaszváró
igézetében
dobbanjon a lomha szív
míg
a gyönge napsugár
harmatot szárít
s kibontja a mező virágszírmait

Ki a szabadba
add a kezed illanjunk
utól ne érjen a komornyik tél
Érintsük kézzel a leveledző bokrot
táncoljuk körbe a rügyező csemetét

Itt-ott ibolya nyílik
D. Nagy László
Tavaszváró
Érzelmek kuszaságából kikapaszkodva
a fent és lent a szinte minden
ismeretében nem lehet semmi új
viszonylagos nyugalomban semmi nem
kell biztos a csend színtelen
múlt idő.
Nincs távolság akadály mindent kiolt
csak ez a fontos
benne örvény a legmélyebb tengeri árok
és a legtávolabbi csillag között
forró vonzása jelen tengerkék színének.
Fetykó Judit
Változás
Már nem emlékszem, mi sodort a bűnbe.
Kis gyermek voltam, és pörölt anyám.
Valami rossz fát tehettem a tűzre,
a kockacukrot csentem el talán,

vagy elfeledtem, hogy a boltba küldött…
Ezért korholt – rám olvasta vétkem,
s míg törölte az edényt és a tükröt:
kivetett a szívéből egészen.

Így tértem ágyba. A magány, a bánat
az esthomály mélyén körülfogott
– midőn megláttam közelgő anyámat,

betakart lágyan, véltem: mosolyog,
s én ujjongva súgtam az éjszakának,
hogy mégis szeret, hogy fia vagyok.
                                                   [1960–1962]
Vihar Béla
Családi viszály
Tele az erdő
ezer virággal
aranyos fénnyel
zöldellő ággal
tele az erdő -
tele az erdő.

Ezer virágból
amerre jöttem
kis patak partján
csokrot kötöttem
ezer virágból -
ezer virágból.

Aranyos fényből
amerre hoztam
virágaimra
szalagot fontam
aranyos fényből -
aranyos fényből.

Zöldellő ágból
ahol megálltam
vadrózsák mellett
sátrat csináltam
zöldellő ágból -
zöldellő ágból.

Zöld sátoromban
valakit vártam
millió csókkal
szívemre zártam
zöld sátoromban-
zöld sátoromban.
G. Ferenczy Hanna
Májusi dal
   A két öreg, Maca néni és Feribá’, már több mint tizenöt éve nyugdíjasok. Ketten vannak a lakásban, egyetlen lányuk férjhez ment. Mégsem férnek el. Maca néni szerint az öreg mindig útjában van, sehol nem fér el tőle, sem a konyhában, sem a szobában. – Mert örökké csak totyoroksz itt! – mondta neheztelve. Az öreg szerint, mostanában csak egy emberrel szokott találkozni, az pedig Maca néni. – Akár merre megyek, mindig ő jön velem szembe! Ez már unalmas! Aztán nem véletlen az a mondás, hogy az ember öregkorára újból olyan lesz, mint a gyerek! – Ne horkolj! Ne beszélj olyan sokat! Ne szívd az orrod! Fújd ki! Ne olyan nagy hangon! Kicsit halkabban. Nem vagyok süket! – ezzel neveli Feribá’t, nap, mint nap, de az öregen nem fognak ezek a feddések. Mi is lenne, ha ennek hatására, rendbe jönne minden? Mit mondana neki holnap, vagy éppen holnap után? Öreg korára az ember vágyai is elszürkülnek. Ami marad, az is szertefoszlik. Maca néni szokta mondani az öregnek: - A szellentéseid, nem röpítenek a magasba!
   Az öreg a szellőztetés miatt szokott balhézni, mert Maca néni sűrűn kinyitja az ablakokat, huzatot csinál, hogy jobb legyen a levegő, a bacilusok ne ülepedjenek le. Feribá’ ilyenkor zsörtölődik: - Neked olyan házba kellene laknod, ahol nincs ablak, meg ajtó. Jöhetne a levegő! Erre Maca néni csak egyszerűen érvel: - Vegyél fel valamit, mert még megfázol itt nekem! Aztán ápolhatlak!
   A kettőjük nyugdíja akkora, hogy abból egy hévízi welnes hétvége sem telne ki. Maca néni mégis, mesteri fokon beosztja. Az öregnek csak annyit szokott mondani a nyugdíjfizetési napon: - Te, csak üljél, egyenletesen vedd a levegőt, hogy a következő havi nyugdíjat is megkapjuk! Aztán csendben, tovább pörgetik napjaikat.
                              
                                        *
Kő-Szabó Imre
A két öreg

Csodálatos ember
csodálatos nyugalommal,
ül órák hosszat
egy halomban
gondolataival.


Végh Sándor
Nagyapám
Mosolyom
magányba zárt
néma szenvedés.
Magányom
bánat-göncöt
öltött sajgó mementó.
Bánatom magányos
mosollyal letakart
cifra ravatal.



Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül,
az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
       
Dr. Bárdos László              
irodalomtörténész            
Takács Imre
1926-2000
Eszmélet

Ha nem leszek hegyeken ugró zerge,
leszek majd a völgyekben leülő kő.
Ha mozgásom ütközne, tönkre verne,
mozdulatlan leszek, a létet őrző.

De vigasz a mammutnak, hogy a csontja
őrződik a megkövült rétegekben?
— míg az érző idegek, erek roncsa
porrá vált, mit lesöpört most az ember…?

A világ a boldogság felé vágtat,
s mért legyek én éppen a lábanyoma?
Ó, hiszen, ha rámlép, e gyönge vállak
nem épülnek újjá már soha, soha.
Kőangyal

Szorongás hajt és zaklat,
hogy menjek, elrohanjak,
valami kegyetlen ür
tágul a szivem körül.

Szégyenbe zsugorított,
forró homokba dobott
koponya feszültsége
robbanj hát szét az égre!

Mert így, mint kőangyalok,
önmagam rácsa vagyok;
segítsen hát valaki
kezemet kinyujtani!

Virágnyílásra vártam,
már istent nem imádtam,
s mivel hogy mindent megért:
átkozom immár az észt!

Féltékeny vagyok rátok,
zászlósok, furulyások,
s mind, kik a mozgás direkt
gyönyörét átélitek.

Mért lettem állófakír? —
kezemben toll és papír,
fejemben emlékezet,
millió kép és tekercs…

Mi lehetek én vajon?
Múzeum? — fiatalon?
Hasába horpadt váza?
Kínzások példatára?

Belássam, elhitessem,
hogy a szív tehetetlen?
S helyemről úgyse ránt le
többé az éhhalál se?

Lábam már gyökerezik,
derekam kövesedik,
megmerevedek állig,
nyelvem is kővé válik…

Már csak a szégyen zaklat,
hogy menjek, elrohanjak,
Hogyan, ha vér és meleg
elfogytán megdermedek…?
Elmúlt a jámbor idő

Kék felhő száll az égen,
feketéllik az erdő,
borzad a barmok szőre,
fázik a puszta határ.

Vonat megy, sípja hangját
elrabolja a főszél,
s guruló vagonokban
gőzöl a répaszelet.

Hideg van szántogatni,
behuzódna az ember,
őszvégi aranyával
elmúlt a jámbor idő.

Jólesik este otthon
morzsolni kályha mellett,
s amikor zsákba öntjük:
csörren a kukorica.
Költő a háborúban

Kikapcsolt adó-torony
már messze araszolnak utolsó mondataim
tehetetlenül hulló kövek
vízbe fulladók esernyője
egy folyam örvényein.

Amiért születni jó volt
mind kiröpült
egy sánta fióka sem maradt a hűlt fészekben
emlék is alig maradt
csak toll tetű
és lent a hulladék várja a hideg őszt.
Agyagtábla

Néhány szó kiröpül majd,
mint a tűzből égetten néhány galamb.
A többit elemésztik a pillanatok:
a fehér izzás,
a test benső megvilágosodása,
a sehova meg nem érkező tudósítás.
Emlékmű-terv Mauthausenbe

A magas asszony,
a szikár nő,
a zokogó füst-anyaság a földön,
a felhőkben megfésülködő őrült mama,
a napot átkozódással kitakaró,
öreganyám kicsi testéből föltámadó,
a zöldre patinázott bronzban lakó —
műhelyedben megéledt.
                                      Ez a sorsunk:
nem Aphroditéket támasztunk föl;
tengerünk kagylóhéjában bánat lakik,
és te a tengert járod —
míg a halál hivatalsegédei
most csintalankodnak a virágos szigeteken;
autókáznak, nevetgélnek,
a bazárban bűbáj-nippeket vásárolnak —
megszólalásig hű, meztelen táncosnőket.

És idegeskednek, vagy röhögnek,
ha látják tiltakozásodat a mocsok ellen,
hiszen a mocsok ellen a fenyő-szappant,
a hajvizet és a kézmosó benzint használják ők.

Tiltakozásuk a gyáva tisztálkodás,
a fürdő, mely nem emlékeztet mégsem arra.
        Ha újra dolgozhatna a szép társaság:
krómozott manipulátorral fojtana meg!
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Babits

1
Elnémulok majd
megfulladok
emberből ez maradtam
fájó torok

kezetlen lábatlan hős
egy gondolat
bűneimért a szavak
irgalmaznak.

2
Jónásom kiáltsd fájdalmamat
az üres jövendőbe!
Dantém fogalmazd újra Commédiád
a bővült szenvedésre!

Ezüstözz a húsvétok hajnalában
barkám fénye!

3
Ha voltam csillag-kohó
égettem gyémántokat
a gyöngéd rozmaringokat elégettem

Nem lenne drágakövem
ha gyáván el nem futok
az örömök elől énekemmel

Homokszem mérgezett meg
egy kristály bántott engem
így lett a fonák élet gyönyörűség.

Égető tűz a szívem
megérdemlem
a temetőben a kövek hidegségét.

Tisztelgés isten előtt

Tisztelgek a teremtő isten előtt,
poharát feltöltöm borral ismételten.

Részegedjünk le, igyunk, éltessük őt,
aki az űri csöndben lesz az isten.

Fönn a csillagvilág — rendre kimért
pályákon — a temetés lassú szertartása.

Töltöm a poharakba a bikavért.
Lemállik delelő napunk arany-máza.

Szárnyaim tollai barnán kihullanak
és eljegesedik a katedrális,

durrog a léghuzatban ajtó, ablak,
szívünkben még-egy világ nem virágzik.

De ezer angyal-virág a nyílt mező
aszályán hervadozva illatozva…!

A bikavér vörös, majd feketedő.
A kés az asztalunkon tövig rozsda.

Valami acél-kapu mégis ragyog,
valami gyenge kórus szól azértis!

Vérzik, teremtő isten, a homlokod.
És foszló ingem alatt vérzek én is.
Titkos életem átka

Hogy titkos életem van, köszönhetem
a titoktalanok titkos kínzásának.
Titokkal néma sorsom megszenvedem,
a hátamra helikopterek szállnak.

Ütődnek bordáimon nagy kerekek.
A hajamat kitépi, olyan a szél.
Mintha búvárok járnák beleimet,
mintha markoló gépek tépnék vesém!

Fekszem a földbe nyomva balgatagon…
De miféle madarak ezek a vállamon?
Hol a madár, amelyik egyszer fölszáll?
Hol a jövő, amiért fájok nagyon?

Szövegeinket a következő kiadásból vettük:

TAKÁCS IMRE: Forduló csillagképek [válogatott versek],
Budapest, 1982,
Szépirodalmi Könyvkiadó.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
  Költő Nagy Imre, Balázs Béla, Oláh Gábor, Kaffka Margit, Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,  
Nadányi Zoltán, Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József, Gellért Oszkár,
              Marconnay Tibor, Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta,                  Lévai József, Kis Ferenc, Komjáth Aladár, Kún József, Ladányi Mihály, Kerényi Grácia,
Czóbel Minka, Szépkúti Miklós, Kemény Simon, Pásztor Béla, Farkas Imre, Jankovich Ferenc
Kosztolányi Dezső
Tartalom
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Kaskötő István
A doktor bácsi.

A doktor bácsi.
         Áldott aranyember.
Világító, nyugodt szemei kékek.
Komoly szigorral lép be a szobába,
szemébe nézek és csöppet se félek.
Borzongva érzem biztos újjait,
ha kis, sovány bordáimon kopog.
Ősz bajusza a fagytól zuzmarás,
hideg kezén arany gyűrűsorok.
Oly tiszta és oly jó. Ő ír medicínát,
keserűt, édest, sárgát vagy lilát.
Az ő kezéből hull a paplanomra
nagynéha egy halvány, szelíd virág.
Rá gondolok, ha szörnyű éjszakákon
párnáimon oly egyedül sirok.
Ő az egészség és a bizonyosság,
titkok tudója és csupa titok.
Gazdag, nyugodt. Nehéz bundája ott lóg,
prémét szelíden prémezi homály.
De elmegy innen és itthágy magamra,
színházba tér, vagy csöndbe vacsorál...
Ilyenkor látom otthon s páholyában,
amint valami víg tréfán nevet.
De kék szeme egyszerre elsötétül,
rám gondol, mit csinál a kis beteg?
A béke ő, a part, a rév, az élet.
Jaj, hányszor néztem jó arcába hosszan,
míg ájuló álomba lengve árván,
kis ágyamon, mint egy bús, barna bárkán,
ködös habok közt ringatóztam.

Fák beszéde

Pálma
- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs
- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa
- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa
- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa
- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa
- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...
Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Mostan színes tintákról álmodom.
Mostan színes tintákról álmodom.
Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya
augusztusi délkor a kapualján.
És akarok még égő-pirosat,
vérszínűt, mint a mérges alkonyat,
és akkor írnék, mindig-mindig írnék.
Kékkel húgomnak, anyámnak arannyal:
arany-imát írnék az én anyámnak,
arany-tüzet, arany-szót, mint a hajnal.
És el nem unnám, egyre-egyre írnék
egy vén toronyba, szünes-szüntelen.
Oly boldog lennék, Istenem, de boldog.
Kiszínezném vele az életem.
Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
Nem szabad feledni   

Hadd éljek még - hogy beteljék felettem,
    amit számomra valahol kiróttak.
    Be akarom még csukni az ajtókat.
S kinyitom az ajtót, mit elfeledtem.

Kit megbántottam, megvígasztalom majd,
    ki megbántott, azon még bosszut állok.
    Korán kelek, hogy lássam a világot,
s estente halljam még a régi lomb-zajt.

Egy-két szegénynek még levelet írok.
    Megnézem még a szabadkai házat,
    hol porba vert a gyász és a gyalázat
egy nyári éjen s sírok, újra sírok.

Elutazom oda, hol sose jártam.
    Egy ismeretlen ablakon benézek.
    Józan leszek, rikkantok, mint a részeg.
Sötétbe járok. Járok a sugárban.

Aztán, mikor elérkezik a vesztem
    s végére hajlik már emberfeletti
    nagy életem - mert nem szabad feledni -
tisztán és fényesen a sírba fekszem.
Tanár az én apám   

Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.


Mészáros Ágnes: Tisztaság
Mészáros Ágnes: Öreg családi kép
Mészáros Ágnes: Modell
Mészáros Ágnes: A kanna
Mészáros Ágnes: Vízpart
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Mészáros Ágnes: Antik akt
VILÁG VÉGE
Esti Kornél

- Szoktál-e te álmodni a világ végéről? - kérdezte tőlem Esti Kornél. - Szóval, te szoktál. Én évenként átlag ötször-hatszor véget vetek a világnak álmomban, megsemmisítem a földgolyót, mint azokat a homokgombócokat és sárkupacokat, melyeket gyermekkoromban gyúrtam a tóparton, aztán egy vonalzóval kegyetlenül kettévágtam. Úgy látszik, erre szükségünk van. Csodálatos, boldog rombolást végzünk ilyenkor. Egyszerre eltűnik mindenki és minden, s velük együtt mi is, de nem ketten, hanem félbillió ember összeölelkezve, aggastyánok és csecsemők, oroszlánok és bolhák, emelődaruk, hőmérők, ágyúk és bajuszkötők. Hidd el, van ebben valami vigasztaló. A halál legkevésbé fájdalmas fajtája az, ha senki se és semmi sem marad utánunk, amit irigyelhetnénk, még az utókor is velünk omlik össze, mely emlegethetne, s újságíró barátunk is, aki siratócikket írhatna rólunk, és bizonyos nyájas kárörömmel veregethetné meg szegény hullánk vállát.
                                                              Tovább>>>
Az új miniszterelnök gazdasági és társadalmi program hiján „nemzeti konzultációval“ kábitja kedves híveit, mely során olyan dolgokról esik szó, melyeket az elmúlt húsz évben is mindenki tudott. Egy ilyen „konzultáció“ a Fidesz propagandájának szerves része és erősen emlékzetet a néhai Rákosi Mátyás vagy a szomszédban Ceausescu országjárásaira. A propagandán kivül semmi értelme azoknak sem volt. Illetve a tömeg számára feledteti azon problémák meglétét, melyek megoldását a legsűrgősebben kezelni kénne, ha volna ezek mikéntjéről és a hogyanról valamilyen elképzelés a leendő kormányt adó párt berkeiben. A Fidesz egy társadalmi és gazdasági program nélküli párt, ezért illeszkedik a Fidesz propaganda sorába a szép hangazatos elnevezésű „nemzeti konzultáció“, hiszen csak a folytonos szereplés, a szünet nélküli előadások a fontosak, meg persze minden műsorban a rendezés és a főszerep mely kedves dolgok az előadást nézőknek. Ezek az előadások nagy lármás külsőségekben jelentkeznek de hiába várják a mondanivalót, mert az nincs. Csak a lárma marad, meg az emlékek na úgye, jól megmondták. Állandóan ismételt cirkuszról van szó és csak a bohócmutatvány tartozik a repertoárjukba. Felállásuk szerint van a főbohóc és vannak albohócók. A legfőbb bohóc mindig gondosan megválogatott nézőközönség előtt mondja el betanult unalmas monológját a rég elfeledett pártkongresszusokra emlékeztetően.
Az albohócok pedig elsősorban a médiát veszik kezelésbe, magyarul fogalmazva: hülyitik, hiszen a magyar média számára az a legegyszerűbb és az jár a legkevesebb konfliktussal, ha átveszi és közvetíti a politikai erők üzeneteit nem kommentálja azokat. Merő érdekből. Arra nem vállalkoznak, hogy a politikai üzenetek hátterét elemezzék, mert akkor kiderülne azok semmitmondó üressége. Pont ez az, ami a Fidesznek megfelel, nyugodtan lehet vádolni, kijelenteni, hazugságokat közvetiteni, lármázni és kiabálni, hamisságokat mondani. A média úgysem vizsgálja az ilyen politikai üzenetek tartalmát. A sajtó kötelessége nem a sajtótájékoztatókról való tudósítás lenne, hanem az ügyek és azok valódiságának bemutatása. Erről már rég leszokott, de ha valaki mégis megpróbálja, mondvacsinált áltémájú perek elé néz, ahogy erre számtalan példa van, volt.
Vásárhelyi Mária cikkei erről is szólnak  többek között az ÉS-ben megjelent “Ki beszél itt hazugságról” cikkében: „A média szerepe a politikai propagandában súlyos problémákat vet fel, olyan torzulás azonban, amilyen a hazai nyilvánosságban az elmúlt évtizedben - csaknem észrevétlenül - lezajlott, a fejlett demokráciák mértékadónak tekinthető sajtójában elképzelhetetlen. Jelen esetben nem a sajtóstruktúrában bekövetkezett, erőszakos, felülről irányított, alapvetően közpénzekből végrehajtott jobboldali és szélsőjobboldali térhódításról, hanem azokról a tartalmi változásokról van szó, amelyek eredményeképpen ma már Magyarországon a szó hagyományos értelmében nem beszélhetünk demokratikus médiavilágról.“
A „nemzeti konzultációnak“ nevezett propaganda is munka, a célja, hogy állandóan képben legyenek és a hívek „harcra kész“ állapotban tartása. Nem utolsósorban ujabb hívek megnyerése cél, mely nem okoz nagy nehézséget, hiszen az évek során különbözö módon megdolgozott tömegről van szó, akik gondolkodás nélkül fogadják el a cirkuszi előadást. Tetszik is nekik. A hívek azok akik a Fidesz propagandájával és annak céljával egyetértenek, hiszen a Fidesz a propaganda útján szerzi híveit. A Fidesz-“eszme” terjesztéséhez van szüksége a propagandára, melynek formája igazodik a napi dolgokhoz és ahhoz, amit a tömeg hallani akar. A Fidesz propagandájának célja az elmúlt nyolc évben fennállt állapot szétrombolása volt, az új Fidesz-eszme  - fideszizmus - elterjesztése, (nacionalizmus, küldetéstudat, vezérkultusz elfogadása, stb.). A Fidesz tevékenysége folyamatos küzdelem, harc volt a hatalomért. A leendő miniszterelnök mint a párt elnöke jól ismerte fel azt, hogy propagandának rendszeresnek kell lennie, ami még nem elég a sikerhez, szükséges a párt szervezetének erősitése, egy médiabirodalom kialakitása melyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a propagandamunka ne gyengüljön és hatásos maradjon, valamint a támadó szellem fenntartásáról és megerősítéséről gondoskodjék. Most ne firtassuk a mediabirodalom felepítéséhez szükséges száz és száz milliárdok forrásait.
A Fidesz cirkusznak sikere van, mert a valódi cselekvések helyett feltalált „nemzeti konzultációk“ nemcsak pótcselekvések, hanem a Fidesz cirkusz tudatosan megtervezett része.
Cirkusz már megvan. A kenyér még várat magára. A kenyérhez elengedhetetlen a gabona vetése, de ehhez illene tudni mi a gabona és mi a vetés.

_____________________________________________________________
Aszalós Sándor
Panem et circenses
*
* Kenyeret és cirkuszt.
Click here to add text.
Szerkesztő: Aszalós Sándor
1885-1936.
"...az igazat mondd, ne csak a valódit" JA